Van valami, amit szerintem az emberek kezdenek elfelejteni.
A személyes kapcsolódást.
Egy olyan világban élünk, ahol szinte mindent az interneten próbálunk megoldani. Ott beszélgetünk, ott ismerkedünk, ott osztjuk meg az örömeinket, a bánatunkat, és sokszor még a kapcsolatainkat is ott próbáljuk életben tartani.
Kényelmes. Gyors. Egyszerű.
Csakhogy az ember nem arra született, hogy az életét egy képernyőn keresztül élje.
Az együtt töltött pillanatok értéke
Kellenek a nagy beszélgetések. Azok, amelyeknél észre sem vesszük, hogy már órák teltek el.
Kellenek az önfeledt nevetések, amikor már azt sem tudjuk, min nevetünk annyira.
Kellenek a közös teázások, a spontán találkozások, a lelkizések. Azok a pillanatok, amikor nem kell szerepet játszani, nem kell tökéletesnek lenni, és nem kell azon gondolkodni, mit szólnak majd mások.
Egyszerűen csak jó együtt lenni. Amit egy képernyő nem tud helyettesíteni.
Én szeretem a modern világot. Szeretem a lehetőségeit, és természetesen én is használom a közösségi médiát.
De számomra semmi nem helyettesítheti azt, amikor leülünk egymással szemben, egymás szemébe nézünk, és valóban figyelünk a másikra.
Amikor nem egy üzenetre érkezik egy szívecske, hanem egy igazi ölelés.
Amikor nem egy mosolygós emoji jelzi a jókedvet, hanem valóban együtt nevetünk.
És tudjátok, mit gondolok?
Lehet, hogy ma már szinte mindenhez hozzáférünk egyetlen kattintással. De az igazán értékes emberi pillanatokat továbbra sem lehet letölteni.
